Van (volt) a Toldi mozgóban egy barátságos minifesztivál, közép-európai elsőfilmeseké, úgy hívják, hogy Madzag Filmnapok, azért úgy, mert a Madzag Filmegylet szervezi, a nemrég végzett Simó-osztály, amely olyan figyelemreméltó filmekkel rukkolt elő az utóbbi években, mint a Hukkle, a Macerás ügyek, a Moszkva tér, az Ébrenjárók, a Boldog születésnapot, az Előre, és még ami most jön; ők az új nemzedék aranycsapata, meg a közeli fészekaljból (főiskola, másik osztály) indult Mundruczó, és a távolabbról érkezett Fliegauf; lesz magyar film, üzenik együtt, pontosabban, van megint, ők csinálják, talán nem szédülnek meg a gyorsan jött sikertől, s akkor hosszú távon tényleg lesz megint magyar film. Azért hívják őket (hívják ők magukat), minden ellenkező híreszteléssel szemben, madzagosoknak, mert Simó Sándor, akinek a filmjeiket ajánlották, azzal fejezte be az órákat, hogy "...ez itt a madzag vége", és lehetett hazamenni, rágódni a hallottakon (az eredményt lásd fentebb). Aztán vége lett a madzagnak, Simó nem mondja többé, hogy itt a madzag vége, ők meg megalapították a Madzagot, nagybetűvel.
Kell, időnként, egy csapat...
Némely saját művüket mutogatták a Toldi mozgóban, helyes, meg odainvitálták elsőfilmes barátaikat a tágabb szomszédságból, Szerbiából, Romániából, Olaszországból, Lengyelországból, Csehországból, hosszabb és rövidebb filmekkel. Nyolctól és tíztől lement a nagy- és a kisteremben két-két program, majd kiültek a mozi előtti székekre, sört ittak, óriásperecet rágcsáltak, és nézték - a külföldiek talán némi irigységgel - a Bajcsy-Zsilinszky út élénk éjszakai forgalmát, ahogy lehúzott ablakú autók úsztak tova a forróságban, de főleg biciklik csörömpöltek barátságosan, lassítottak, némelyik megállt, utasai beugrottak egy pofa sörre, úton a West Balkánból a Szimpla kertgarázs, vagy az idén mégis kinyitott Ráckert felé; hömpölygött ez a fantasztikus város, olyan volt, mint az Édes élet nyüzsgő éjszakai tere, amit hajdan az akkori budapesti ifjak néztek irigykedve a mozivásznon; azért hozom ezt ide, mert csak a vak nem látja, hogy összefüggés van e generáció filmjei, azok hangvétele, színvonala, és az őket körülvevő, magasra habzó nemzedéki kultúra között.
Egyetlen filmről szólnék részletesebben a nívós programból, belgrádi ifjonc forgatta, bizonyos Srdan Golubovics (jegyezzük meg), állami támogatás nélkül, kizárólag magánforrásokból az amúgy aligha tőkeerős Szerbiában. Ez, mármint a tőkehiány, egyáltalán nem látszik a filmjén: profi, kemény, pörgős mozi, nemzetközi fesztiválok kedvence volt, két éve San Sebastianban megkapta ugyanazt a díjat, amit tavaly a Hukkle, Szerbiában háromszázezer néző látta, ehhez jött most a Toldiban száz, de ez a szám remélhetően nőni fog: akad tán jószemű honi forgalmazó, aki bemutatja. Kíméletlenebb, illúziómentesebb képet fest a Balkánról, az ott izzó nyers erőszakról és vak terrorról, mint Kusturica apologetikus-önsajnáló Undergroundja vagy Tanovicstól az Oscarral koronázott Senkiföldje. Golubovics 100%-ából hiányzik mind Kusturica nagyszerb-macsó meghatottsága, mind Tanovics ügyes kiszámítottsága. Képein úgy jelenik meg a Balkán utóbbi tíz évének iszonyata, hogy az utolsó perceket leszámítva ki sem ejtik a "háború" szót. Ám a háború szelleme ott bujkál a képek mögött: a világ, amit Golubovics bemutat, az ezredforduló békeidős Belgrádja, harctér ma is, mert kultúrája harci kultúra.
Felirattal kezdődik a film: "Az 1992-es barcelonai olimpián Jugoszlávia egy aranyérmet nyert". Tessék kitalálni, melyik a jugó sikersportág ... Igen: a céllövészet.
Rossz az, aki rosszra gondol, s én most (Golubovics nyomán) rosszra gondolok, mert nem tudok másra, mint arra, hogy röpke hónapokkal az olimpiász után egy másik olimpiai városban, Szarajevóban a hegyormokról céllövők szedik le a békés lakosokat. Bosznia legismertebb filmrendezőjével, a háborúból tudósító SAGA-csoport vezetőjével sétálgattam San Franciscóban a múlt évezredben, akkor, amikor még javában zajlott a boszniai mészárlás. Kaliforniában tavasz volt és béke. Ademir Kenovics körülnézett az öbölvárosban, le az Aranykapu hídra, az Öbölhídra, majd föl, a várost övező szelíd dombokra, s azt mondta, az itteni hegyekből milyen kényelmesen belőhető lenne ez a szép város. Aztán mentegetőzve hozzátette: ő, ha körülnéz egy városban, csak erre tud gondolni. Hogy honnan lehet itt lőni. "Szarajevóban egyes útkereszteződéseknél még mindig félve mennek át az emberek, megtorpannak, felpillantanak a hegyekre" - ezt már a Toldi teraszán, a 100 % vetítése után meséli R., a filmvágó, aki nemrég tért haza a Balkánról. Ha eluralkodik a rossz a világban, az ember rosszra kezd gondolni.
Golubovics filmje erről a rosszról szól, nagy erővel, felszabadítóan. Hősei céllövők: hajdani bajnok, aki tudományát később a harctéren hasznosította, majd a roncsoló élmények hatására kábítószerfüggővé vált; és tiszta tekintetű öccse, a tehetséges ifjú sportlövő, a jövő bajnoka. Szabályos maffiasztori ez a hősöket sanyargató bűnbandáról és a velük szembeszálló magányos lövészről. Ha műfaji filmnek nézzük, akkor élvezetes mozi, amelynek ritmusa-feszültsége egyetlen pillanatra sem lankad.
Ám a bűn itt nem a semmiből jön, mint a fekete krimikben, hanem a háborús pszichózis egyenes következménye. Vagyis nem kivétel, egyedi eset, amellyel hősünknek meg kell küzdenie, hogy helyreálljon a világ rendje, hanem maga a világrend. Keserű film a 100%, de nem remény nélküli. Kusturica és Tanovics pesszimizmusát minden kiábrándító történeti tapasztalatunk ellenére felszínesnek érezzük; talán azért, mert a következetesen illúziómentes művekben - amilyen Golubovicsé is - a formai letisztultság ellensúlyt teremt: a mélyben megcsillan valami halvány, kiirthatatlan remény.
(Madzag Filmnapok. Közép-Európai elsőfilmes fesztivál. Toldi mozi, május 30-június 1.)

BÁRON GYÖRGY
Céllövők

Élet és Irodalom 47. évfolyam, 23. szám